Alois testvér: Merjünk egy fedél alá állni!

2014.01.23 20:48

„Az egyik legkényesebb kérdést is szeretném érinteni: nem fogadhatná-e el minden keresztény Róma püspökének szerepét az egység elősegítésében?” – fogalmazza meg egyházpolitikai jelentőségű javaslatát Alois testvér, a katolikusokból és protestánsokból álló felekezetközi Taizéi Közösség priorja, vagyis elöljárója. Az 2005-ben meggyilkolt Roger Schütz utódának írása – a jelenleg zajló ökumenikus imahét alkalmából – egyszerre jelenik meg több európai lapban. A szerző Magyarországon a Heti Választ érdemesítette felvetésének közrebocsátására.

Alois testvér Ferenc pápávalA közelmúltban, öt napra harmincezer fiatal érkezett Európa minden országából Strasbourgba. Családok ezrei szállásolták el őket a városban és a környező falvakban a francia-német határ mindkét oldalán. A találkozás és a kölcsönös meghallgatás jegyében töltött napok alatt a fiatalok és vendéglátóik együtt fejezték ki határozott vágyukat a népek közötti jobb megértés iránt.

Idén Strasbourgban, a kiengesztelődés szimbólumaként is emlegetett városban tartottuk a 36. európai fiatalok találkozóját. Taizéi közösségünk minden évben hasonló találkozót rendez a földrész egyik nagyvárosában. Azért is szervezünk egyre gyakrabban ilyen személyes kapcsolatok építésére alkalmas találkozókat, hogy a fiatalokat segítsük egy igazi európai öntudat kialakításában. Az európai intézmények munkája nélkülözhetetlen, de a személyes emberi kapcsolatok nélkül nem lehet Európát építeni.

Kétségkívül Európa ma olyan békés időszakát éli, amelyre történelme során még nem volt példa. Noha Kelet és Nyugat között a fal már leomlott, az emberek tudatában bizonyos falak még mindig ott magasodnak. A Strasbourgba érkezett fiatalok nyitott és szolidáris Európában szeretnének élni. Olyan Európában, ahol szolidaritás van az országok között, és amely szolidáris más földrészek legszegényebb népeivel is. Ezért másfajta gazdasági kapcsolatrendszerre vágynak: a gazdasági rendszer globalizációjához társuljon a szolidaritás globalizációja is. A gazdagabb országoktól nagylelkűséget várnak; ez egyrészt olyan befektetésekben valósulhat meg, melyek a nagyobb igazságosság elve alapján hozzájárulnak a fejlődő országok előbbre jutásához, másrészt lehetővé teszi a bevándorlók emberségesebb és felelősségteljesebb befogadását.

Ezek a fiatalok tudatában vannak annak, hogy keresztényként nekik kell leginkább elől járni a kiengesztelődés útján és az anyagi javak megosztásában. A történelem okozta sebek gyakran mély nyomokat hagynak az egymást követő nemzedékek tudatában és szemléletmódjában. De az elszenvedett megaláztatások nem vezetnek szükségképpen erőszakhoz. A sebek begyógyulhatnak. A fiataloknak megadatik a lehetőség, hogy ellenálljanak, és ne adják tovább a következő nemzedéknek a még gyakran bennük lévő haragot és megkeseredettséget. Ez nem azt jelenti, hogy el kell felejtenünk a fájdalmas múltat, hanem azt, hogy legyünk képesek megszakítani a felgyülemlett ellenérzések láncolatát. Így a megbocsátás által a múlt sebei is lassan begyógyulhatnak. Annak a társadalomnak, amely nem képes megbocsátani, nincs jövője. Az a csodálatos lendület, amellyel a közös európai építkezésünk elindult, nagyrészt ebből a meggyőződésből született.

A Strasbourgban jelen levő különböző felekezetű fiatalokkal arról is gondolkoztunk, hogy ha a keresztények közti kiengesztelődésre törekszünk, azt nem azért tesszük, hogy bezárkózzunk. Inkább azért, hogy ez az egység az Evangélium jelévé váljon, és az emberiség népeinek egymáshoz való közeledését segítse. Az egymással kiengesztelődött keresztények szájából sokkal tisztábban szól az Evangélium hangja a mai világban, ahol olyan nagy szükség van a bizalomra az igazságosabb és békésebb jövő érdekében.

Jelenleg az a veszély fenyeget minket, különböző felekezetekre szakadt keresztényeket, hogy megelégszünk a békés egymás mellett éléssel. Hogyan léphetnénk tovább ettől? Taizében meglepődve látjuk, hogy az itt néhány napot együtt eltöltő ortodox, protestáns, katolikus fiatalok közösségben érzik magukat egymással, anélkül, hogy hitüket a legkisebb közös többszörös szintjére csökkentenék, vagy a maguk értékeit megnyirbálnák. Sőt ellenkezőleg, elmélyítik saját hitüket. A gyökereik iránti hűségük együtt jár a mások iránti nyitottsággal. Miért lehetséges mindez? Azért, mert elfogadták, hogy „egy fedél alá" álljanak, és együtt forduljanak Isten felé. Ha ez lehetséges Taizében, akkor miért ne lenne lehetséges máshol is?

Ezért keresem a megfelelő szavakat, melyekkel a különböző egyházak keresztényei felé fordulhatok: nem jött-e el annak az ideje, hogy, legyőzve félelmeinket, egyazon fedél alá álljunk, és ne várjunk tovább arra, hogy minden teológiai kérdésben megszülessen a teljes összhang? Mi miért nem merjük kifejezni a Krisztusban való egységünket, hiszen benne nincs megosztottság? A hit kifejezésében megmaradó különbségeket elismerjük, de ne engedjük, hogy megosszanak bennünket. Mindig lesznek nézetkülönbségek, melyek őszinte vita tárgyát képezhetik, de jelenthetik a kölcsönös gazdagodás forrását is.

Mindent, amit csak lehet, csináljunk mostantól közösen más felekezetű keresztényekkel együtt. Semmit ne kezdjünk el egymás nélkül. Néhány példát szeretnék hozni. Nem elég együtt imádkoznunk évente egyszer az ökumenikus imahét alkalmából, hiszen ez formális megszokássá válhat. Miért nem imádkozunk együtt gyakrabban? Sok területen létezik már a felekezetek közti együttműködés, például a börtön- vagy kórházpasztorációban. Miért nem szaporítjuk a hasonló tapasztalatokat, és miért dolgozunk továbbra is sokszor külön-külön párhuzamosan egyazon területen? Együtt dolgozhatnánk olyan érzékeny területeken is, mint a hitoktatás és az ifjúsági pasztoráció.

Az egyik legkényesebb kérdést is szeretném érinteni: nem fogadhatná-e el minden keresztény Róma püspökének szerepét az egység elősegítésében? Egy olyan egység elősegítésében, amely Krisztusban nyilvánul meg, de amelyben megmaradhatnak egyes teológiai különbségek. Talán Ferenc pápa nem ebbe az irányba mutat utat nekünk azáltal, hogy mindenek elé helyezi az isteni irgalom kinyilvánítását? Ne szalasszuk el ezt a lehetőséget, melyet a gondviseléstől kaptunk ajándékba. Tudom, hogy kényes kérdést érintek, és talán kissé ügyetlenül teszem, de ha előre szeretnénk lépni, akkor elkerülhetetlennek érzem, hogy megkeressük az utat a sokféleségen belüli kiengesztelődésre.

A strasbourgi találkozó után sok fiatal azzal az elhatározással tért haza, hogy a béke és a kiengesztelődés követe szeretne lenni a saját országában. Tudják, hogy abban a civilizációban, melyet nem a bizalmatlanság, hanem a bizalom jellemez, mindenki számára van hely és feladat. Hiszen a történelemben néha nagyon kevesek szerepvállalása is elég volt ahhoz, hogy a béke felé mozduljanak az események.

Forrás: Heti Válasz (2014. 01. 23.)